Mindig csapatsportot űztem, teljesen nyilvánvaló volt számomra – egyedül most sem sikerülhet.

2014. április 9., szerda, 15:01

A betegségem kezdete

Boldog túlélőként sajnos receptet nem adhatok a gyógyuláshoz, csak néhány gondolatom és élményem osztom meg.

A diagnózis megismerése után úgy éreztem, hogy egy sokemeletes ház terhe nyom lefelé. Amikor ezt leráztam magamról, mint ha ezer horgony kötele, lánca húzna lefelé.

Mit tettem a gyógyulásért?

Azon törtem a fejem, hogy ez a betegség életem végjátszmája e, vagy csak egy jelentős próbatétel. Bármelyik is legyen, teljes erőmet, személyiségemet kell beleadnom, ha kell az elviselésbe, vagy pedig a küzdelembe. Egy idő után volt egy olyan érzésem, hogy még választhatok is az alternatívák közül. Néhány hétig magamban küzdöttem a félelmekkel, lehetőségekkel, azzal, hogy milyen gyorsan kell „rendet raknom az íróasztalomon”.


Mi segített?

Mindig csapatsportot űztem, teljesen nyilvánvaló volt számomra – egyedül most sem sikerülhet. Minden percben tudtam, hogy egyedül nem megy. Az orvosom a barátom, az adott terápia és jómagam, így hárman úgy éreztem még mindig kevesen vagyunk. Akik biztos csapattagként jöttek számításba, a három gyerekem és a feleségem.

 A hozzájuk fordulás és a reakciójuk adta meg a tudati erőt, a lelki pluszt bennem pedig az, amikor a feleségem halkan azt mondta, hogy velem akar megöregedni és két könnycsepp jelent meg a szemében. Akkor tudtam teljes bizonyossággal, hogy meg fogok gyógyulni.

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások