Ez volt az egyik legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam az élettől

2014. április 9., szerda, 15:06

A betegségem kezdete

Missziómnak tekintem, hogy segítsek másokon. Sorstársaimon, akik jelenleg is elszenvedői a rák nevű betegségnek.Engem Andrásnak hívnak, jómagam is átmentem ezen a betegségen, hererákom volt 22 éves koromban, most 31 vagyok. Akkor fél évembe telt meggyógyulni, kaptam kemoterápiát is, de a valódi és végleges gyógyulást az a "kis megvilágosodás" élmény és az utána bekövetkező önmagamhoz való visszatalálás megélése jelentette, amivel gyökeresen új életszemlélet és értékrend épült be az életembe. Tapasztalati úton éltem meg a világgal való egységélményt és láttam meg a betegségemet kiváltó lelki ok-okozati összefüggéseket. Onnantól tudtam, hogy meg fogok gyógyulni és a betegségemre, mint legnagyobb tanítómesteremre tudtam gondolni. Ez így van a mai napig. Újjászülettem.

 

Mit tettem a gyógyulásért?
Ebből a kis bevezetőből látható, hogy a gyógyulás lehetőségét a saját példámon nem a hagyományos orvoslás, vagy a természetgyógyászat felől közelítem meg, azt meghagyom másnak. Én hiszem, hogy a rák a lélek betegsége. Minden daganatos betegség mögött ott húzódik valamilyen lelki-szellemi szinten keresendő ok. A végleges gyógyulás felé vezető úton elkerülhetetlen, hogy górcső alá vegyük azt a rendkívül szövevényes hálót, amit úgy hívnak, hogy az ÉLETÜNK. Ez egyben a nehezebb út is, mert önmagunkkal szembesít, és kegyetlen őszinteség kell hozzá. Ha kizárólag olyan kívülről jövő segítségekre alapozzuk gyógyulásunkat, mint a készítmények, kezelések, akkor a lelki okok keresésénél is másokban fogjuk a hibát keresni, ez pedig tévút. Ilyenkor befelé kell fordulnunk, életünk minden részét, mozzanatát csak a saját szemszögünkből nézni, átrágni, hogy mi magunk mit csinálhatnánk másképp, és a hatás-kölcsönhatás folyamatok hogyan változtatnak meg minket. Csak legbelső önvalónkból indulhatunk ki, minden más félrevezet. Ehhez kell az önmagunkkal szembeni őszinteség. Az üzenetet, amit a betegségem jelzett és az áttörés szükségességét egy hirtelen, nagyon megrázó felismerés által értettem meg. Ez a katarzis élmény hirtelen és mindent megvilágítva hasított belém, az egész betegségemre hirtelen ráláttam, mint amikor összeáll egy puzzle. Azóta az élet minden területén sokkal jobban meglátom az összefüggéseket, a dolgok folyásának a miértjét. Azóta nem érzem úgy, hogy csak „elszenvedője” vagyok a saját életemnek, azóta nem hiszek abban, hogy az események az életemben véletlenül, ok nélkül, rosszkor vagy rossz helyen történnek. És azóta abban sem hiszek, hogy vannak jó és rossz dolgok, mert azok egyszerűen csak vannak, és csakis az én hozzáállásom, attitűdöm határozza meg, hogy azokat milyennek élem meg. Előhívta belőlem az élet iránti ősbizalmat, egyben a világgal való egység megélését is. Eljutottam a „Miért pont velem történik ez” gondolkodásmódból a „Mit kell ebből megtanulnom, hogyan fejlődhetek tovább” életszemléletig.
Mi segített?
A betegségem jelentését számomra így tudnám röviden összefoglalni: kitörni a burokból, amiben addig éltem, ezáltal bátran megmutatni magamat a világnak, a saját elveim, céljaim szerint élni, közben keresni és megélni valódi természetemet, jellememet. A rákbetegségig burokban éltem, mindig engedtem az engem irányító szülői elvárásoknak – és nem is kerestem helyettük saját alternatívát. A baj ott kezdődik, ha mindez saját célok nélkül, az életemmel szembeni elvárások hiányában történik. Ez volt az én esetem. A tipikus jófiú voltam, aki nem lázadt, hagyta, hogy irányítsák, sodródott az élettel. Persze ez volt a könnyebbik út.A rák a fizikai megnyilvánulása egy olyan, az életben meg nem tett vagy meg nem élt kitörésnek, kibontakoztatásnak, kivirágzásnak, amit már rég meg kellett volna tennie a betegnek, de addig azt a területet mélyen elnyomta a lelkében. Ami így lelki síkon elnyomásra került, azt a szervezet testi síkon valósítja meg, a ráksejtek terjeszkedni kezdenek. A végleges gyógyulás legfontosabb lépése, hogy meg kell tenni az addig elnyomott kibontakoztatást, kitörni a burokból, amiben addig élt, hiszen fizikai szinten éppen ezt akarja szimbolizálni a ráksejtek önmegvalósító, mindent elsöprő terjeszkedése. A betegség így kongatja a vészharangot, így próbálja kifejezésünkre juttatni a veszélyes fizikai síkon, hogy legyünk már önmagunk, valósítsuk meg magunkat, ne mások elvárásait. Ezt a témát így lelki-szellemi síkon teljesíthetjük be, s nem lesz többé szükség rá, hogy fizikai síkon a sejtek tegyék meg helyettünk a nagy áttörést. A rákbetegség okának tipikus példája, amikor a beteg nem maga irányítja az életét, mindig másoknak akar megfelelni, feladja magát (de nem önként, saját döntésből, amit általában észre sem vesz, vagy nem akarja). A betegnek a saját életét kell megélnie, nem pedig hagyni másoknak, hogy azt megéljék, irányítsák helyette. A másik véglet is lehetséges, amikor a beteg túlságosan irányító a hozzá közelállókkal szemben, legyen az családtag, a párja, stb. Az ilyen típus mindenkinek le akarja osztani, hogy ki mit csináljon, közben pedig elmegy saját maga mellett, az egyéni fejlődéséről teljesen megfeledkezik. A mások túlzott irányítása, a másokkal való túlzott foglalkozás egyfajta pótcselekvés is, a valóságunk elfedése, és a végén ugyan oda vezet, mint az alárendelt szerep: a beteg nem tudja önmagát kibontakoztatni, mások életét szeretné élni az örökös irányítással, ezáltal igazi életútját – amely a belső fejlődést is eredményezné – nem járja be.
Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?

Sokkal tudatosabb lettem, egyben elfogadóbb is. Ez utóbbit megtanulni az egyik legnagyobb kincs. A dolgok úgy jók, ahogy vannak. A betegségem elején azt hittem, hogy életem legszörnyűbb rémálma történik velem, aztán amikor megéltem a mindent megváltoztató felismerésemet, tudtam, hogy többé nincs helye az életemben, mert okafogyottá vált. Megtanultam, amit meg kellett. Az egész egy rémálomból átváltott egy fejlődési folyamatba. Visszatekintve egy ajándék a sorstól. Igen, az egyik legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam az élettől. A közben ért megtapasztalások, felismerések felbecsülhetetlen értékűek, és alapjaiban változtatták meg az értékrendemet, szemléletmódomat. Mondom mindezt azért, mert szerintem az egyén emberi minőségének fejlődése és spirituális útjának keresése szemléletmód változás nélkül nem lehetséges. Egy olyan emberi életben, ahol az egyénnek kevés áldozatot kell hoznia a dolgok elérése végett, ott általában kisebb a fejlődés lehetősége, és az elért dolgok is többnyire materiális minőségűek, a törekvések pedig az anyagi szintekre korlátozódnak. Ellenben ott lehet nagyot fejlődni lelkileg, szellemileg, ahol nagy az ellenállás, sok a nehézség. Ahogyan a kavics is úgy csiszolódik szabályos formájúra, finom tapintásúra, ahogy a víz sodorja. A fejlődési folyamat mindig küzdelmes, azonban vegyük észre, hogy a sors – ha valóban a saját utunkon járunk – mindig küld segítséget.

Később elkezdtem önmagam fejlesztésével is foglalkozni, úgymint meditáció, tai chi, kung-fu, chi kung, a Reiki gyógyító módszere. Ezek is rendkívül sokat segítenek, hogy közelebb kerüljünk önmagunk megismeréséhez és a bennünk lévő potenciál kiaknázásához.

 

A daganatos betegeken való segítés szándéka vezérel. Most úgy érzem, hogy eljött az a konstelláció, amikor tapasztalataimat tovább kell adnom mások megsegítéséért a biztos és végleges gyógyulás felé, elsősorban már megbetegedett embereknek, vagy olyan gyógyultaknak, akik még keresik önmagukat. A Magyar Rákellenes Ligától Strommer Szilviával kerültem kapcsolatba, aki lehetőséget biztosított, hogy a Fiatal Rákbetegek Klubjában bemutatkozhassam, és beszélhessek a résztvevőknek arról, ahogyan a rákbetegséget és az abból való gyógyulási, fejlődési folyamatot látom. Az összejövetel sikeres volt és folytatásaként rendszeres tag lettem azóta. Ez egyben inspirációt is adott, hogy továbblépjek a betegek megsegítése felé, mert a reményvesztett embereknek vissza kell találniuk legbelső önvalójukhoz, és a világ felé kimutatott őszinte szeretetükben megélni saját jellemük kiteljesedését, rátérni igazi életútjukra

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások