Betegségem és gyógyulásom története

2014. április 23., szerda, 14:46

A betegségem kezdete

Halom Borinak hívnak, 40 éves vagyok, a lányom idén januárban töltötte be a 18-at.

2012. november 6-án kezdődött a kálváriám. Még mielőtt belekezdenék a történetem mesélésébe, el kell mondanom, hogy előtte soha nem voltam még mammográfián, lévén, Magyarországon 45 év felett kapnak behívót a nők kétévente a szűrővizsgálatra. Nőgyógyászhoz járok rendszeresen, de ott nem vizsgálják a melleimet. Nem csináltam igazán rendesen a havi önvizsgálatot sem. Volt egy vállműtétem 2012. szeptemberében és annak a vágásnak a hegét nézegettem, simogattam egyik reggel az ágyban, amikor a kezem a mellemre tévedt és kitapintottam egy jó nagy csomót a baloldalon kívül. Megijedtem, de nem estem pánikba. Felhívtam egy orvos barátomat az Országos Onkológiai Intézetben, aki mondta, hogy másnap menjek be és megnézi. Így is tettem, beballagtam másnap reggel hozzá, megvizsgált, és rögtön elküldött mammográfiára, ultrahangra és MRI-re. A mammográfiai vizsgálat alig több mint pár perc és nem fájdalmas a tévhitekkel ellentétben. Onnan átmentem az ultrahangos vizsgálóba, fölfeküdtem az ágyra és hagytam, hogy jó alaposan átvizsgálják mindkét mellemet. Nem tudom menny idő telhetett el, de nekem óráknak tűnt.


Mit tettem a gyógyulásért?

Részlet a blogomról: „Néma csönd, senki nem mond egy szót sem… soha nem lesz vége? (pontosan, mint a filmekben, csak ott a néző már tudja az aláfestő zenéből, hogy baj van). 
Nem bírom tovább, megkérdezem a tőlem telhető legnagyobb lazasággal (miközben totál be vagyok sz…a), hogy mit lát, van valami baj esetleg? CSÖND.
Az a mindent átható, kínos, mély csönd. 
Nem az a kellemes csönd, amit szeretek. 
NEM! 
Nagy sokára ennyi a válasz a dokitól: - További vizsgálatokra lesz szükség. 
KÉSZ. 
VÉGEM VAN. 
Egy pillanat alatt, mintha minden megszűnne létezni körülötted.”

 

Megállt bennem az ütő. Ebből a mondatból nem nehéz kitalálni, hogy valami baj van. Közölte, hogy most akkor mintát vesz belőle. Na, ekkor már olyan sokkos állapotban voltam, hogy szemem nem rebbent az óriási tű láttán, amit éppen a mellembe készült beszúrni. Pedig nem nagyon szeretem a tűket. Snitt. Ülök az orvos ismerősöm szobájában, aki közli velem, hogy rosszindulatú daganat van a mellemben (HER 2 +). Megszűnik körülöttem minden, sírok. Nem lehet szavakkal kifejezni, amit ilyenkor érez az ember. Csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom innen. Lerohantam a kertbe és csak zokogtam és zokogtam és zokogtam…

Tari Annamária, Sejtem… című könyvében remekül fogalmazza meg: „A daganatos betegség által okozott első pszichés trauma a beteg számára a diagnózisközlés. Tapasztalatok szerint a rákbetegek diagnózisukat meghallva sajátos pszichés állapotba kerülnek: olyan valószerűtlen szituáció ez számukra, melyben ugyan hallják, amit mondanak nekik, egy sajátos perceptuális (érzékszervi) gátlás következtében nem értik meg a mondatokat, az emlékezés folyamata is torzul, nehézzé válik a hallottak felidézése.”

Nos, valóban jó lett volna, ha van ott velem akkor valaki, de hát nem úgy készültem reggel, hogy 3 óra múlva közlik velem, hogy rákos vagyok. Álmomban sem gondoltam rá. Velem ez nem történhet meg. Sportos, egészséges nő vagyok, nem lehetek rákos. Hazafelé a kocsiban egyetlen dolog zakatolt az agyamban, mit fogok mondani az én egyetlen drága kislányomnak? Nyolc éve ketten élünk, tehát én vagyok a biztos pont az életében és ez az év már eddig sem volt könnyű a gerinc- és vállműtétem miatt. Se nekem, se neki. A vele való beszélgetésre is csak halványan emlékszem. Ültünk az ágya szélén és próbáltam úgy elmondani, hogy ne rémisszem halálra szegényt. Ez persze nem olyan egyszerű, ha a rák szó szerepel az ember diagnózisában, és ha már volt korábban a családban rákos megbetegedés és sajnos nem élték túl (tüdőrák).  Mivel bennem egyetlen percig sem merült föl a halál gondolata, igyekeztem megnyugtatni, hogy nem fogok belehalni, mert a mellrákba amúgy sem szoktak belehalni. Kemény és nehéz lesz, de meg fogok gyógyulni, megígérem neki. Aznap este és még sok estén összebújtunk és együtt aludtunk.

A következő napokra nem nagyon emlékszem, így kénytelen vagyok a naplómra hagyatkozni, amit az első naptól kezdve vezettem. 
Mi segített?

Bekerültem egy őrületes mókuskerékbe, ami elképesztő gyorsan forgott. Mire a műtétre került a sor, már tudtam azt is, hogy szó sem lehet emlőmegtartó műtétről, mert 2 kisebb daganatom volt, egy a mellbimbóhoz egészen közel. Akkor fel sem fogtam, hogy elveszítem az egyik mellemet, csak azt tudtam, hogy minél előbb szeretnék megszabadulni a kis dögtől, ami bennem lakozik, ki tudja mióta…és ha ez az ára, akkor ez van. Dr Mátrai Zoltánhoz kerültem, akinek életem végéig hálás leszek a végtelen türeleméért, empátiájáért, kedvességéért, emberségéért, amit minden egyes alkalommal tanúsított velem szemben. Elképesztően sokat jelent ez akkor, amikor az emberben kétségek, kérdések merülnek fel nap, mint nap és egy ismeretlen dologgal kell szembenéznie. Az expanderes megoldást javasolta (miután eltávolítják a saját teljes emlőállományt, betesznek egy orvosi implantátumot, aminek expander a neve és hétről-hétre feltöltik sóoldattal a kívánt méretre), amit én elfogadtam, mert maximálisan bíztam benne az első perctől fogva. A műtét után derült ki, hogy kivették az összes hónalji nyirokcsomómat is, amiből csak egy volt pozitív szerencsére. A Karácsonyt már az első kemoterápiás kezeléssel a hátam mögött csináltam végig. Annak ellenére, hogy nem volt semmi különösebb bajom tőle, nem mondhatnám, hogy ez volt életem legvidámabb Szentestéje. Hat darab kezelést írtak elő (3 db FEC, 3 db Taxotere), 3 heti rendszerességgel. Az első perctől kezdve ettől rettegtem a legjobban. Mert eddig ugye csak a jó kis amerikai filmekben láttam ilyet, és az nem volt valami szívderítő látvány (folyamatos émelygés, hányás, haj-,szemöldök, szempilla hullás…stb). Így utólag elmondhatom, hogy „semmi” bajom nem volt a kezelésektől. Sok betegtárssal beszéltem azóta (közben nem) és azt kell, hogy mondjam, hogy kegyesek voltak hozzám az égiek, vagy nagyon erős szervezetem van. Összesen kétszer látogatott meg a róka koma. Ami volt helyette, az bőségesen elég volt; nyelv kisebesedése, ízérzék elvesztése, haj, szempilla, szemöldök kihullása, illetve az utolsó 3 kezelés után (mert az egy másik fajta gyógykoktél) elviselhetetlen ízületi és csontfájdalmak. Elég magas a fájdalomtűrő képességem, de ezek az időszakok próbára tettek rendesen. Fájdalomcsillapítókkal is üvölteni szerettem volna néha. Ezt tetézte még, hogy az utolsó két kezelés után (márciusban és áprilisban) annyira leesett a fehérvérsejt számom, és belázasodtam, hogy be kellett feküdnöm a kórházba, amíg felturbóztak. Mi viselt meg a legjobban? Nehéz kérdés. Ha egy dolgot kéne mondanom, akkor mindenképpen a hajam elvesztése volt az. Nem kívánom senkinek, hogy a kopasz (később teljesen szőrtelen) arcképével kelljen minden egyes áldott nap szembenéznie a tükörben! Nyárra, pontosabban a májusi 40.-ik szülinapomra már pont egy igazi rákos, megviselt arc nézett vissza rám a tükörből. Borzalmas volt! Nagyon borzalmas!

Ismét Tari Annamáriát kell idéznem, aki miliméterre pontosan fogalmazza ezt meg a könyvében: „A mellékhatások közül érzelmileg talán a haj elvesztése a legmegterhelőbb élmény. Az énkép és a testkép változásai közül az átmeneti kopaszság feldolgozása és elfogadása olyan folyamat, amelyben a női, illetve férfi identitás külső képének elvesztése nárcisztikus sérüléseket okozhat. Egy daganatos beteg számára a borotválás aktusa mély sérelemmé válhat, melyet nagyon nehéz elfogadni még akkor is, ha a gyógyulásért folytatott küzdelem részeként kell átélni. A haj elvesztése a nőiség egy darabjának az elvesztését is jelenti.”

Hirtelen az az óriási közhely jutott eszembe, hogy az idő mindent megszépít. És tényleg, most hogy újra visszamegyek az időben, ott vannak még a fájdalmas, nehéz, sokszor kilátástalannak és soha véget nem érőnek tűnő napok emléke a lelkemben és a fejemben, de egyre halványulnak. A testemről nem is beszélve, amik ugye örökre így maradnak (gondolok itt a hegekre a mellemen). Szinte érzem, ahogy hónapról hónapra gyógyulok és távolodom az egész rettenetes időszaktól. Amikor véget értek a kezelések, azt éreztem a környezetemen, hogy úgy gondolják, hogy akkor vége mindennek és jól vagyok, meggyógyultam. Ebből annyi volt igaz, hogy véget értek a kezelések. Egyetlen ember értette meg, hogy mit érzek valójában, a keresztmamám, aki szintén átment egy nagyon komoly daganatos betegségen (mindenkitől elnézést kérek). Véget értek a kezelések, kiszállhattam végre a mókuskerékből, és bár ez volt minden vágyam, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a fene nagy „szabadságommal”. Időre volt szükségem, hogy felfogjam a történteket és elkezdjem feldolgozni. Mert bár a betegség eleje óta járok kineziológushoz, a feldolgozás csak a vége után hetekkel, hónapokkal kezdődött el valójában. Addig csak arra volt elég az energiám, hogy tartsam magam, és tegyem, amit mondanak az orvosok. Most – 17 hónappal a diagnózis közlés után – úgy érzem, hogy lassan, de biztosan alakulok. Egyszer voltam már kontrollon,  be kell valljam, hogy egy zabszem nem fért…azt hiszem, ez így is marad örökre. Tudom és hiszem, hogy egy életre letudtam a dolgomat a rákkal, de akivel egyszer közlik a diagnózist, az SOHA többet nem tudja kitörölni azt a napot, pillanatot a fejéből és minden egyes kontroll előtt újra és újra előjön a rettegett érzés. Meg kell tanulni ezzel együtt élni. Tanulgatom.  

De vissza a kezelésekhez. A kemónak április 11-én lett vége (nem kis megkönnyebbülésemre), és május 2-án kezdtem a 28 sugárkezelést minden hétköznap. Ez persze csúszott, mert a gép párszor bedöglött, így június 17-én fejeztem be. Maga a sugárkezelés teljesen fájdalommentes, kb. 5 percig tart, mellékhatás nulla. Én azt gondoltam, hogy ha átvészeltem a kemót, akkor ezt már fél lábon is végig csinálom. Nem teljesen így történt (nagy volt a szám). Kb. a 8-10.-ik kezelésig nagyon vidáman, jókedvűen mentem minden reggel 07.10-re (én voltam a nyolcaska, mindenkinek van egy száma és az alapján hívják be), de onnantól egyre nehezebben ment minden egyes reggel, főleg, amikor a gép is elromlott. Lelkileg szinte ugyanannyira megviselt, mint a kemó. Ez a monotonizmus, hogy minden áldott reggel be KELL mennie az embernek az Onkológiára, ráadásul az alagsorba. A bőrömnek szerencsére nem lett semmi baja. Az elején mindenki kiszámolja természetesen, hogy mikor fog végezni (velem sem volt másképp), és aztán rájön, hogy fölösleges minden alkalommal újraszámolni, mert a gép bármikor bemondhatja az unalmast. Tehát egy idő után már nem is számoltam, csak mentem és reménykedtem, hogy egyszer ez is véget ér. Így is lett és én az utolsó sugár utáni napon eldobtam a parókámat. Ekkor kb. 2-3 mm-es lehetett a hajam, ami nem volt éppen frizurának nevezhető, de én boldogan és büszkén viseltem és vállaltam! A sugárterápia kezdetével egy időben elkezdtem az 5 éves hormonterápiát is, ami a protokoll része szintén. A menzeszem a negyedik kemó után elmaradt és nem is jött vissza azóta sem, tehát beléptem a klimaxba. Ennek is megvannak a kedves hozadékai, mint minden gyógyszernek, de nekem ebben is szerencsém van (mert én egy mázlista vagyok!), nekem „csak” hőhullámaim vannak. Erre persze lehet kapkodni az E-vitamint, ami nem ér semmit, legalábbis nálam. Eltelt a nyár, az ősz és a tél és én vártam, hogy végre mehessek a végleges helyreállító műtétemre. Február 19-én átestem rajta, amikor is a bal mellemben kicserélték az expandert, szilikonra és jobb mellemet pedig hozzáigazították a másikhoz. Újabb kórházi tartózkodás (4 nap), újabb altatás, újabb csövek, újabb varratok és hegek. A végeredmény tükrében, banális dolgok. Most igazán érzem újra nőnek magam a két egyforma mellemmel! Még hátravan a mellbimbó pótlása, reményeim szerint a szülinapomig (a negyvenedikig, mert én innentől mindig 40 leszek, mondtam már?) ez is megtörténik.

Már a betegség alatt tudtam, hogy mindenképpen szeretném kivenni a részemet a mellrák elleni küzdelemben, harcban. Így is tettem. Létrehoztam egy blogot (www.mellrakom.blog.hu) egy oldalt a Facebookon (Mellrák után is van élet-együtt könnyebb), készítettem szórólapot, elvállaltam egy TV-s szereplést még kopaszon a sugár után, és most márciusban is, és keresem a lehetőségeket, hogy hol tudok segíteni azoknak a nőnknek, lányoknak (mert sajnos egyre több a 30 év alatti beteg!!!!), akik szintén ezzel a betegséggel küzdenek, vagy már esetleg túl vannak rajta, de még nem erősödtek meg lelkileg, illetve szeretnék a hozzátartozóknak is segítséget nyújtani, mert nagyon fontos, hogy a szűkebb környezet JÓL tudjon segíteni a betegnek. Ehhez ajánlom Tari Annamária - Sejtem…című könyvét, amiből többször idéztem is. Szinte azt első könyvek között volt, amiket vettem és akkor és azóta is nagyon sokat segített. Újra és újra elolvasom, és ha tehetném, ezt ajánlanám minden egyes hozzátartozónak is. Harcolni fogok az szűrővizsgálatok fontosságáért, illetve a rendszeres önvizsgálatért és remélem, hogy a példámon keresztül nagyon sok nőnek fogok tudni hitet és reményt adni! Mert a mellrák NEM halálos betegség, egy nőnek sem lenne szabad ebben meghalnia. El kell járni rendszeresen a szűrővizsgálatokra és a lányainknak meg kell tanítani a helyes önvizsgálatot! 

Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?

Hogy mi segített végigcsinálni? Mindenképpen a hitem és a pozitív hozzáállásom. Ezen kívül a család, a sok-sok barát, a munka, a virágok, a sport, és a zene.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik mellettem voltak ebben a rémséges időszakban és végigjöttek velem a hosszú úton! Elnézést kérek mindenkitől, de egy embert szeretnék kiemelni közülük, Ő pedig az én fantasztikus és csodálatos lányom, Sára. Nélküled nem sikerült volna! Köszönöm Neked édesem! Szeretlek!

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások