Színésznő a rengetegben. Egy könyv margójára…

2014. május 23., péntek, 12:33

A betegségem kezdete

Van öt perced? Nekem van. Öt biztosan. Öt nap, öt hét, öt hónap,öt év. Remélem.

Dolgozom rajta. Szerinted hülyeség?

Azt hiszed, veled nem történhet meg? Azt hiszed, lehetetlen! Nem lehet. hogy ott állj a tükör előtt és olyat érezz, amit nem akarsz érezni, ott van az a rohadék,ott guggol, kapaszkodik az a valami, ami egyáltalán nem oda nem  oda való. Sőt! Sehova se való abba, ami én vagyok ! Csípjetek meg!



Nem értettem semmit. Ez az én testem! Ismerem minden rezdülését, az izmaim – optimális esetben – azt csinálják, amit parancsolok nekik. Oda visznek a lábaim ahova mondom nekik, eszem, iszom, alszom, szeretek, dobog a szívem, lélegzek, szóval eddig minden zseniálisan rendben volt. 

Minden klappolt. Pont, ahogy Isten elképzelhette a teremtéskor, már ami a hypotalamuszomat és a hypofizisemet illeti.

Mert voltak problémák: munkám nem sok,a gyerek nem tanul,el kéne adni a lakást és le kell vizsgáztatni az autót,be kell fizetni a csekkeket is. De a testem kívül –belül jól működött. Nem voltam beteg évek óta. Produkáltam ugyan komoly rosszulléteket a sorozat vége felé. Igen! Igaz! Jelzett a szervezetem, verte a vészharangot, hogy köszöni szépen, elég volt, nem kérünk több hülyeséget, fúrást-faragást, cseszegetést. Ennyire volt keret, ugorjunk. Egy tökéletes szívinfarktust produkált nekem a kis drága. Ömlött rólam a víz, úgy vert a szívem, hogy majd’ kiugrott. Végiggondoltam a helyzetem: a kölykök elég nagyok, meg ott vannak anyuék, a balatoni nyaralóból fizetik a tanulmányaikat. Ja! És tényleg, még talán van egy apjuk is, aki remélhetően felméri a szitut és helytáll…- na, ebben már korán sem voltam olyan biztos.  

Tehát ennyi volt az életem, vége. Megnyugodtam. Belenyugodtam. És akkor elmúlt. Csak egy jól fejlett pánikroham volt.

De ez a baromság! Erről nem volt szó! Jó, jó! Én is tudom, hogy mindennek oka van. Semmi nincs csak úgy, magától. Sok munkámba került, ameddig kinövesztettem magamban ezt a görényt – de az enyém volt, én csináltam, egyedül, elengedett kézzel, és azt is tudom, hogy miért. Fél év alatt minden nap, minden éjjel, minden órában tápláltam, dédelgettem a bánatommal, a fájdalommal, a sérelemmel, amit nem tudtam feldolgozni, megoldani, és nem volt rá gyógyszer, nem volt megoldás, vagy bármi. Egyfolytában fájt, szünet nélkül, és én béna voltam és nyomorult.


Mit tettem a gyógyulásért?

A legfontosabb az volt, hogy minél előbb megszabaduljak tőle. 

- Főorvos úr, maga minden nap harminc mellrákkal találkozik, de bennem egy időzített bomba ketyeg… minél előbb meg kell szabadulnom tőle!

És így is lett. Egy hónap múlva, november 21-én örökre elbúcsúztunk egymástól, megszabadultam a kis rohadéktól, de búcsúajándékként kaptam tőle hat chemoterápiát és huszonöt sugárkezelést.



Mi segített?

Persze segítettek. Egyedül nem ment. Egyedül nem tudtam lerakni azt a súlyos terhet, azt a dolgot, ami megbetegített. A szerelmem, a fiam, a szüleim és egy pszichoanalitikus állt mellettem, ő húzott-vont a nagy sötétségen, a szakadékokon, a gonosz birodalmán keresztül, ki abból a világból, oda, ahol újra az lehettem, ami vagyok, emelt fővel, szégyenkezés nélkül. Leraktam a terhem. Eldobtam. Nem kell tovább cipelnem. Nem az én problémám. A gyűlölet, a harag és a bosszú sem sajátom.


Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?

Szoktál kívánni? Én régen is mindig. Ha pislogott a zöld lámpa, átszaladtam, közben arra gondoltam, ha átérek, míg nem lesz piros, akkor szeret… ma azt kívánom, hogy ne legyek többé rákos. Vagy átmegyek kocsival a vasúti híd alatt, jön a vonat, zakatol a felettem… akkor is azt kívánom, ne legyek többé beteg.

Nem leszek. Tudom. Tudod?

Tallós Rita

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások