Bíztam az orvosaimban,kellő alázattal és optimizmussal sikerült meggyógyulnom

2014. augusztus 9., szombat, 09:14

A betegségem kezdete
Engem egy hosszan tartó, mély gyász állapotából  rázott fel a betegségem -a lelki háttere mindenképpen ez volt.
Már itt szeretném kiemelni, hogy ennek idén éppen 19 éve!
Súlyos depresszióban töltöttem a gyászévet, nem tudtam, mert igazság szerint nem is akartam visszatérni az emberek közé, senkitől nem vártam udvarias, vigasztaló szavakat, mert vigasztalhatatlannak éreztem magam. Ez az időszak sajnos éppen a klimax kezdetével esett egybe, ami nagyon megviselt.
Mikor már tűrhetetlennek éreztem a helyzetemet én magam is, akkor fordultam orvoshoz, és - sajnos a saját kérésemre - hormonkészítményt kaptam, azzal a "mankóval" tudtam enyhíteni a klimaxos tüneteimet -és végre  újból munkába is álltam.

Két év telt el így, amikor döbbenten tapasztaltam, mit tettem magammal: kétségtelen tüneteket észleltem, tudtam, hogy rákos lettem, de annyira féltem a klimaxos tüneteim visszatérésétől, hogy eltitkoltam az orvosom előtt, dolgozni szerettem volna tovább, mert a kollégák között már éppen kezdtem is kilábalni az önsajnálatból, ami a társam elvesztése miatt hatalmasodott el rajtam -mert hagytam elhatalmasodni.
Végül az életösztön mégis győzött -és a 24.óra utolsó perceiben egyből kés alá kerültem az akkor már 4 cm-es, addig eltitkolt, hormon-okozta, titokban rejtegetett tumorommal.

Az én történetem ezen a ponton vált pozitív történetté, teljes testi-lelki megújulássá, az élethez, önmagamhoz való viszonyulásom gyökeres megváltozásához, szinte mindent átértékeltem, egészen más megvilágításba került az addigi életfelfogásom, érzelemvilágom.
Mit tettem a gyógyulásért?
A csonkoló műtét után felébredve, csak a józan eszemre hallgatva és minden feltoluló érzelmet háttérbe szorítva - teljes nyugalommal elhatároztam, hogy eddig és nem tovább -ezután minden másképp lesz, kezembe kell vennem a saját életem alakítását.

Ezt azzal kellett kezdenem, hogy mindent betartok, amit az orvosok elrendeltek a gyógyulásom érdekében. Kézről kézről adtak a hosszadalmas kezelések alatt. Hol kemo, hol sugárkezelés, gyakori vérvétel, csontszcintigráfia, néha biopszia - ráadásnak szájon át két évig szedett kapszula -és én, a volt depressziós, önmagát elhagyó, újra a klimaxtól szenvedő nő - zokszó nélkül, az otthonomtól  távol lévő onkológiai centrumban mindezt menetrendszerűen, az időpontokat és utasításokat pontosan betartva - hálásan az orvosok és asszisztensek  figyelmes, tapintatos gondoskodásáért -végig csináltam.
Azonnal átállítottam az étrendemet úgy, ahogy a Rákellenes Liga prospektusaiban olvastam - ezért is örök hálám, mert úgy éreztem, fogják a kezem, sajnálkozás és riogatás nélkül segítenek, hogy saját magamon én is minél jobban tudjak segíteni.

Teltek az évek, a naplómban csak három évig írtam le, hogy "Idén is élek még"Attól kezdve említést sem tettem a betegségemről, én magam is elfogadtam az örömteli tényt, hogy érdemes volt, lehetnek újra céljaim, elfújták a depressziót, és alig vártam, hogy a lányom diploma kiosztásán ott lehessek én is, később meg már az unokának örülhessek.
Mi segített?
Maga a rákos megbetegedés  segített- paradox módon egy lelkileg nehéz élethelyzetből kimozdulnom és az életösztönöm felébresztésében.Barátok segítettek azzal, hogy elterelték a figyelmemet a felesleges , mániás önvizsgálatról, elkísértek a hosszú várakozásokkal járó kezelésekre, ahol a félelmeimet beszélgetéssel, rejtvényfejtéssel szorították háttérbe. De a legcsodálatosabb perspektívát 5 évvel a műtétem után az jelentette számomra, mikor "várandós nagymama" lettem. Így neveztem magam 9 hónapig.
Az itt látható profilképem éppen az ötéves túlélés évében 2000-ben készült -unokavárás idején. Nála jobb gyógyírt nem kaphattam volna - amiért szintén hálás lehetek a sorsomnak.
Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?
Idén, 2014-ben ünneplem a megbetegedésem és felgyógyulásom 19. évfordulóját. Sok szerencsés fordulat is hozzájárult ahhoz, hogy a megtépázott női önértékelésem helyreállt. Ezek között elsőként kell említenem a két unokám születését. Új célt, új értelmet adtak az életemnek. A velük való együttlét segít felejteni, elterelni a figyelmemet a régi testi-lelki megpróbáltatásaimról. Úgy érzem magam, mint akit kicseréltek, boldog, jókedvű nagymamaként hosszútávú céljaim vannak, amiket ők maguk jelöltek ki a számomra a puszta létükkel is, hiszen évről évre az ő sorsuk alakulása áll az én érdeklődésem központjában, beragyogják az életemet.

Amit én magam teszek saját magamért, az sem kevés, és évről-évre érzem a jótékony hatását. Örökre megváltoztattam az étrendemet, de nem estem át a ló túloldalára még a betegségem kezelése idején sem azzal, hogy csak magokat, csíráztatott gabonaféléket, répalevet stb.eszem.Ezzel csak elszigeteltem volna magam a család egészséges tagjaitól, és naponta juttattam volna eszembe , hogy én más vagyok, én beteg vagyok!
Ezért szerencsére betegségtudatom nem volt - eleinte sem!
Azt tudtam, hogy a saját hibáimért kell vezekelnem, amiket többé nem szeretnék elkövetni - ehhez tartom magam ma is..
Többször, keveset, változatosan együtt étkeztem továbbra is a családdal, de ezen belül az arányok eltolódtak a zöldségek, gyümölcsök, sovány tejtermékek és sovány húsfélék, halak irányába. Ezt a betegségem idején orvosi javaslatra kezdtem el, ma már életformám.
Könnyű sétákat teszek, sok szép zenét hallgatok, vannak barátaim, szeretettel vigyázok a barátságra, a családi jó kapcsolatokra, a belső békémre, és a legapróbb örömöket is megbecsülöm.

Meggyőződésem, hogy nem csak a már kialakult betegség túlélése után lenne érdemes, sőt kellene magunkért legalább ennyit megtenni, hanem megelőzésképpen és szintfenntartás céljából egész életünkben oda kellene figyelni az egészségünkre az életmódunkra.

Azért osztottam meg az én történetemet, mert úgy gondolom, ha minden eset más és más is, de talán sikerült elgondolkodtatnom már megbetegedett, vagy szerencsére egészséges fiatalokat,vagy hozzám hasonló korúakat, hogy a lelki gubancaikat a belső energiáik összpontosításával próbálják megoldani , ne kapkodjanak azonnal gyógyszerhez, ne hagyják el magukat érzelmileg belesüllyedni a látszólagos reménytelenségbe -gondoljanak arra, hogy az "ép lélek" gyógyítóan hat vissza a testre,  a lélek derűje, egyensúlya legalább olyan fontos, mint a testedzés, a sport . Nekem ezt a betegségem tanította meg - de megtanultam - jobb későn, mint soha.

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások