Egy 18 éves lány gyógyulástörténete

2014. augusztus 11., hétfő, 16:10

A betegségem kezdete

Éppen idén van 10 éve, hogy minden megtörtént: a műtét, a rossz hír, a kemo, a jó hír. Akkor 18 voltam, érettségire készülő, álmaiban már az egyetemen művelődő, felnőttnek készülő.


Valahogy úgy kezdődött, hogy az állandó nőgyógyászati és urológiai panaszok ideiglenesen múltak, aztán újra visszatértek és ez aggodalommal töltötte el az orvosomat, így egy pár újabb vizsgálat után kiderült, hogy ciszta van a petefészkemben. A tavaszi szünetre gondosan beütemezett műtét előtt 1 nappal derült ki, hogy annyira nagyra nőtt ez a kis oda nem illőség, hogy nagy műtétre van szükség. Azt hiszem, talán itt kezdtem el félni.
Egyedül voltam egy nagy kórházi szobában sokakkal egyetemben, idegen volt, hideg és rideg, én pedig még sosem feküdtem kórházban, és már alapból azt is nehezen viselem, ha valamiért idegen helyen kell aludjak. De megtörtént, aminek meg kellett, minden terv szerint alakult, szépen gyógyulgattam és igyekeztem a vágás miatti fájdalommal óvatosan bánni. Kerek 2 hét múlva jött egy levél: ha jól emlékszem 4 oldal, tömör orvosi bla bla, amiből egyetlen egy szót sem értettünk, csak a végén pirossal aláhúzott sort: „A következő hétfőn jelenjen meg az onkológiai bizottság előtt, 15 órakor.” Én még ebből sem következtettem semmi rosszra, csak Anyu. Ő szerintem már tudta, hogy itt hosszú harc lesz… 

Nem emlékszem, hogy az orvos egyetlen egyszer is kiejtette volna a száján a rák szót. Sosem mondta, hogy kisasszony, maga rákos. Egyetlen orvos sem, pedig jártam jó néhánynál. Kiderült ugyanis, hogy nem ám akármilyen rákom van, hanem valami nagyon különleges, nagyon ritka és nagyon agresszív fajta! Én meg folyamatosan azon nevettem, és még ma is, hogy tipikus: nekem még a rákból is valami egyedi van. Nem ám holmi hétköznapi rákocska, nem: különleges! Az egész életem különleges, hát majd pont a rákom lesz egyszerű??
Mit tettem a gyógyulásért?
A kezelés elkezdődött, mondták, hogy lehet némi mellékhatása, esetleg rosszul érezhetem magam, hányingerem lehet, a hajam is hullhat… nos ezek mind sorra jelentkeztek. Az öt napos kezelés alatt és az utána következő első 2-3 napban semmit sem bírtam enni vagy inni, inkább minden kifele távozott, de mivel nem volt minek, így ilyenkor napokig epét hánytam. Általában naponta 5-6 alkalommal, talán még többször is. Infúzión kaptam „enni-inni” de főképp vitaminokat és folyadékot, hogy ki ne száradjak. Mondanom sem kell, hogy erőm az nem igen volt, még a wc-re is csak támogatással tudtam elmenni.
Azt hiszem az első kör kemo után mondtam először, hogy hagyjanak békén, nem kell több, de hát nem lehetett ellenkezni. Az első hét után az amúgy pehely súlyomból még sikerült úgy 5 kilótól megszabadulnom, az utolsó kezelés végére ha jól emlékszem csupán 43 kiló maradtam.
Két kezelés között mindig sikerült kicsit összeszednem magam: eltelt egy kis idő, újra enni és inni kezdtem, picit még a barátaimmal is voltam talán. Na meg persze közben leérettségiztem és a felvételikre is elmentem. Fel is vettek, de rögtön halasztanom kellett az állapotom miatt.

A nyár folyamán mind a három kör kemo lezajlott, egyszer kellett megszakítani, miután annyira leromlott a vérképem, hogy vérátömlesztést kellett volna kapnom… ha meg nem tagadom. De megtagadtam. Úgyhogy valami speciális és méregdrága, injekciós kezeléssel szurkáltak naponta háromszor, heteken keresztül. Ettől jobban lett a vérem és lehetett újra kemot adni. Mondhatom, nagy öröm volt. Ha jól emlékszem, ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy tényleg elég, hogy én már nem akarok oda visszamenni és zokogva kérleltem Anyut, hogy engedje meg, hogy ne menjek. De nem, menni kellett az utolsóra. Az utolsó rémálom.
Rémálom, mert közben tönkrementek a vénáim, a kezeim sem bírták, állandóan begyulladtak a szúrások, fájt mindenem, sem aludni, sem ébren lenni nem bírtam, semmi sem foglalt le, minden szenvedés volt. Ülni nem bírtam szinte, mert nem volt erőm tartani magam, sétálni szintén alig, a fekvéstől meg már a hátam fájt. Sehogy sem volt jó. Közben kint a legmelegebb nyári napokat élték az emberek, legalább 40 fok volt és az is árnyékban. Éjszakánként behallatszott a nyitott ablakon, ahogy a korombeli fiatalok éppen bulizni igyekeztek, én meg csak sírva forgolódtam és dühös voltam rájuk, az orvosokra, akik szurkálnak, az emberekre, akik nevetnek és boldogok, a világra… mindenre. Az egész életre dühös voltam.
Mi segített?
Azt hiszem, a második kemo után gondolkoztam először el azon, hogy meg is halhatok. De annyira nem tűnt valóságosnak, annyira nem így terveztem az életemet, hogy néhány nap rémálmai után ezen túlléptem. Hiszen felvettek a főiskolára, a legnagyobb álmom kezdődhetett ott el, nem halhatok meg idő előtt!
Szóval lezajlott minden: a kemok, a kiegészítő injekció kúra, a nyár is már a végéhez közeledett, én meg végre konstans otthon lehettem. Jártam három havonta a vizsgálatokra és mindig, mindent rendben találtak. Lekopogom: azóta is!
Most már csak évente járok kontrollra, és azt hiszem büszkén jelenthetem ki, hogy idén élem a 10. évfordulómat! Idén ősszel lesz 10 éve, hogy befejeződött a kezelés, és tünetmentes vagyok. Idén van 10 éve, hogy gyógyult rákbeteg vagyok.

A legnehezebb pillanat? Egyben a legszörnyűbb is. Amikor az első kezelés után annyira hullott a hajam, hogy teljesen kopaszra kellett nyírni… emlékszem, ültem a fürdőkádban, miközben Anyu a váll alá érő, tűzvörös hajamat nyírta. Nem tudom melyikünk sírt jobban, de az biztos, hogy ezt évekbe telt feldolgozni utána.
Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?
Mit tanultam? Azt, hogy csak a ma és a most van. Semmi más nem számít. A holnap talán el sem jön, ki tudja. Most kell élni és minden perc egyetlen, soha meg nem ismételhető. És azt, hogy mindemellett az élet rövid, néhány pillanat és tovatűnik. És ha most nem élünk, ugyan mikor fogunk. Azt, hogy egy mosolyban és egy ölelésben óriási erő lakozhat, ha őszinte, de olyan nagyon keveset mosolygunk.

Sokáig stigmának éreztem az egész betegséget, aztán rájöttem, hogy erről szó sincs. Inkább segítség lehet mások számára, hogy ez igenis túlélhető! Néhány esettől eltekintve, ahol sajnos már tényleg nincs remény, a legtöbbször tényleg az egyénen múlik a túlélés. Nincs titok, nincs trükk, egyszerűen el kell dönteni, hogy mit akarunk: élni vagy halni? És utána kőkeményen kitartani a döntésünk mellett. Őszintén akarni a gyógyulást. És nyugodtan sírni, üvölteni, ha fáj, mert ez akárhogy is szépítjük, egy igen fájdalmas dolog. Testileg-lelkileg.
Hiszek abban, hogy minden betegség, minden baj a lelkünkben kezdődik, így először ott kell rendet tenni, hogy egészségesen élhessünk. Ma már ezt az utat követem és igyekszem a körülöttem lévő lelkeket eszerint kezelni, segíteni nekik a lelki egyensúly eléréséhez.

Ma már legjobb barátomként tekintek a rákocskámra, még becézem is. Örülök, hogy jött, hogy találkoztunk, hogy megküzdöttünk, és örülök, hogy ennyi mindenre megtanított és fordulópontként tetszeleg az életemben. Sokat köszönhetek neki: az életemet.
Székely Krisztina

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások