Rozványi Balázs története

2014. augusztus 14., csütörtök, 16:49

A betegségem kezdete




1980-ban hererákot diagnosztizáltak nálam.

Sorkatona voltam egyetem után, amikor feltűnt, hogy a bakanadrág egyre jobban vág.  Nadrágváltás után rájöttem, hogy nem a nadrágban van a hiba: az egyik herém megnagyobbodott. Nem fájt ugyan semmim, de mivel nem múlt el néhány hét alatt, felmentem a gyengélkedőre.

Azt hiszem, nagy szerencsém volt, talán az életem múlt azon, hogy a gyengélkedő orvosa lelkiismeretes ember lévén nem küldött vissza azzal, hogy szimulálok, hanem kórházba utalt. Másnap, április 28-án több, különböző betegségekkel kezelt katonatársammal együtt a laktanya mentője szállított be bennünket a Kiskunfélegyházi katonakórházba, majd engem tovább a Központi Katonai Kórházba. Ott a gyönyörű tavaszi napsütésben jó pár órát kellett várakoznom az alezredes elvtársra, mert éppen műtött. Miután megvizsgált, lazán annyit mondott, hogy „ezt innen holnap kikapjuk”. Akkoriban nem volt szokás megmondani a betegnek a diagnózist, ezért nem is gyanakodtam különösképp. Hogy ez jó volt-e így vagy sem, ennyi idő távlatából nehéz megmondani. A sokktól azonban megkímélt.

Mit tettem a gyógyulásért?

Aznap este, a műtét előtt a kórházban több katonatársammal találkoztam, akik már túl voltak a kasztráción. Egyikünk sem volt vidám, de egy betegtársunk nagyon kétségbe volt esve, mert neki mind a két heréjét kivették. Nem kis szorongással vártam a másnapot.

A műtétet helyi érzéstelenítésben végezték. Éreztem, ahogy vájkálnak bennem, de nem éreztem fájdalmat. Aztán emlékszem, hogy egyszer csak az asszisztensnő megszólalt, és azt mesélte a főorvosnak, hogy képzelje el, milyen isteni natúrszeletet evett előző nap fejes salátával. Ha nem a műtőasztalon fekszem, felröhögtem volna. Szinte kívülről láttam a képet: itt fekszem vérben úszva, ők „könyékig” bennem turkálnak, most tépik ki a herémet, és közben a tegnapi vacsoráról társalognak!

Műtét után azzal engedtek el, hogy lesz még egy műtét. A katonaságtól leszereltek. Vártam, vártam, de mivel nem jött a kórházi behívó, és szerencsére elég jól éreztem magam, júliusban elmentem Erdélybe egy már korábban betervezett hátizsákos túrára.

Hazaérkezve várt a kórházi papír. Az első főorvosi viziten jól leszúrtak, hogy az életemmel játszom. Ezután a kórházban még egy hónapot vártam arra, hogy kioperálják a deréktáji nyirokcsomókat, nehogy áttétek legyenek. Mivel ez egy elég nagy, 6 órás műtétet jelentett, ami egy napra lekötötte a műtéti kapacitást, várnom kellett a soromra. Többször is közbejött olyan sürgős műtét, ami miatt aznap már nem kezdtek neki az én operációmnak.

A műtét után az intenzív szobán ébredtem. Esteledett, és az altatástól is homályos volt minden, de éreztem, hogy vizelnem kell. A nővérek a szomszédos helyiségben beszélgettek, nekem viszont el kellett jutnom a WC-ig. Ezért kiszabadítottam magam a vezetékek béklyóiból, és hasamon a vadonatúj, harminc centis cipzárral elvánszorogtam a WC-ig. Katéterrel nemigen sikerült a pisilés, ezért visszabotorkáltam az ágyhoz. Csak ekkor fedezték fel a „szökésemet”. Másnap viccelődve kérdezte a vizitet vezető orvos, hogy sétálgatunk, sétálgatunk? Majd megkérdezte, hogy érzem magam.  Mint akinek kiszedték a belső szerveit és rosszul pakolták vissza, feleltem. Azt válaszolta, hogy ez nagyjából így is történt.

Mi segített?

Egy hónap múlva, októberben kezdtem a kemoterápiát az Onkológiai Intézetben. Négyszer öt kezelés volt betervezve, hónapos szünetekkel. De kicsit hosszabbra nyúlt, mert a második-harmadik adag után a fehérvérsejt számom mindig nagyon lecsökkent. Sőt, a második etap után beiktattam egy rendkívüli benntartózkodást is. Otthon lábadozva, kerülve minden fertőzésveszélyes helyzetet, valamit mégis bekaphattam. A karácsony előtti harmadik éjszakán olyan rosszul lettem, minden tagom fájt, hogy kértem édesapámat, azonnal vigyen be az Intézetbe. Hajnali 2 körül érhettünk be. Nem működött a lift. A másfél emelet megmászása olyan feladat volt, mintha a Himaláját másztam volna meg.

A felvételkor a fehérvérsejt számom 0,3 volt (a normál 4-hez képest). A mérési hiba 0,3 volt. Lehet, hogy már nem is volt fehérvérsejtem? Az első nap csak vizes borogatást kaptam. Aztán – néhány hasonlóan súlyos esettel együtt – bent töltöttem a Karácsonyt. Egyedül voltam egy többágyas kórteremben, mint a sorstársaim. A család behozta a karácsonyfát, az ajándékokat. A Karácsony utáni főigazgatói viziten egy fiatal orvos megmutatta a kedvenc idézetét abban a képes bibliában, amit Karácsonyra kaptam. 1980-ban ezt másutt nem nagyon tehette volna meg. Éreztem, hogy jó helyen vagyok.

Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?

Szilveszterre kiengedtek. Apám kocsival elvitt egy házibuliba. Egy régi fotó tanúsága szerint felpuffadt, kopasz emberként töltöttem az egész éjszakát egy nagymama-fotelben ülve. Ennél többre nem voltam képes, de jó volt a barátaim között lenni. Őszintén megrémültem, amikor ezen az éjszakán rózsaszínűt pisiltem. Beletelt néhány percbe, amíg eszembe jutott, hogy ettem céklasalátát is… Éjfél után kocsival vittek vissza a kórházba.

Az utolsó kezelésem március végén volt, akkor „szabadultam”.

Annyi időt töltöttem kórházban, hogy a hipó szagát azóta is nehezen viselem.

Amikor több mint 20 éve elkezdtem dolgozni a Magyar Rákellenes Ligánál, tartottam attól, hogy hogyan fogom bírni a kórházi környezetet, hiszen kezdetben abban a szobában volt az irodánk, ahol azelőtt a röntgenre várakoztam. De ez szerencsére akkor már nem okozott problémát.

Három évtized távlatából ezekhez hasonló anekdoták jutnak eszembe a betegségemről.  Az idő megszépíti ezeket az élményeket is. Jó orvosokhoz kerültem, a családom végig támogatott, és szerencsém is volt.

Az elmúlt harminchárom évben – szerencsére – csak kontrollra jártam vissza az Onkológiára. Tizenhárom éve megszületett a fiam. Kezelőorvosommal sokszor viccelődtünk azon, hogy én vagyok „a cég reklámja”.

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások