Hittel és tettel

2015. július 28., kedd, 23:20

A betegségem kezdete
Október elején egy felfázás után a derékfájdalmammal nőgyógyászati vizsgálatra mentem, ahol megállapították, hogy miómám van, nem is kicsi. Az orvos azt mondta, ne kapkodjak a műtéttel, Elmúlt karácsony, a január,  február és én közben körbeérdeklődtem a lehetőségekről. Egy márciusi vasárnap reggel, egy rendkívül rossz éjszaka után, nagy deréktáji fájdalmam miatt belső indíttatástól hajtva összepakoltam a kórházi táskám, elláttam a családomat étellel, itallal, tanáccsal, és bementem a kórházba a nőgyógyászati ambulanciára. Több mint fél órás vizsgálaton állapították meg hogy a petefészkem mellett egy nagyméretű tályog-szerű valami van, benntartottak a kórházban. Vérvétel, CT, UH, tumormarker - egy hét alatt megtörtént minden, ami hihetetlen volt, nem is fogtam fel, csa kapkodtam a fejem, A következő hétre műtétet tűztek ki, az ágyamnál a főorvos biztatott, mert negatív tumorleleteim voltak. 2013. április 17-én toltak be a műtőbe 11 óra felé. A műtét kb 4 órás volt, a hasfal megnyitása után derült ki, hogy az egyik petefészkemen csecsemőfej nagyságú tumor volt, amely kis mértékben a másik oldalon és kevés a hasfalamon is volt, amit még a műtét alatt elvittek megvizsgálni. Az orvos szerint teljesen sikerült eltávolítani. Két napig nem fogtam fel mi történt, úgy beszéltem róla, mintha csak egy megfázás lenne. Két nap után éreztem egy nyomást, a félelmet, hogy mi lesz velem és a három gyerekemmel ha velem történik valami. Aztán leültem beszélni a párommal is, tisztáztam vele mindent, úgy vettem észre ő jobban megijedt és megdöbbent mint én. 8 hét után onko-team, megbeszélés, kezdődött az ismeretlen... Nagyon féltem. Bár a  műtét sikeres volt,  lett egy pár egészségi problémám, amivel szinten meg kellett birkoznom, az onko-orvosom szerint ez normális volt, szerinte soha nem leszek olyan mint régen. Túl voltam 3+2 kemón, amit bár folytatni akartak, én a negatív eredményeim miatt augusztus végén "felmondtam az orvosnak", Akkorra annyira megerősödtem lelkileg, hogy tisztában voltam a testemmel, a bennem levő pozitív változásokkal, éreztem hogy gyógyulok, amit az eredményeim megerősítettek. Rengeteget változtam és változtattam az életemen. Miután orvos nélkül maradtam - ez csak a barátaimat ijesztette meg :), kézen fogtak és elvittek egy másik onkológushoz, másik klinikára, aki gyorsan megcsinálta a vizsgálatokat 2013. októberében, és nevetve fogadott, hogy minden rendben eddig, negyedévig látni sem akar. Azóta negyedévenként minden alkalommal kedvesen meglegyint, hogy menjek a dolgomra.  A műtét óta ellmúltam már két éves.
Mit tettem a gyógyulásért?
Édesapám segítségével az első perctől kezdve tanácsokkal, már a mióma idején kezdtem gyógyteázni és változtatni az étkezésemen, sokkal többet sportoltam. A kórházban nem szégyelltem és bementem a kórházi pszichológushoz, aki tárt karokkal fogadott, ekkor derült ki számomra, hogy az emberek többsége nem él ezzel a lehetőséggel és nem beszéli ki magát rendesen. A műtét utáni hetekben rendszeresen sétáltam már, különleges diétát tartottam egészen fél évig. Semmi szénhidrátot, se finomított cukrot nem vettem magamhoz, pótoltam mással. Lenyugodtam, jógázni kezdtem, A stresszt teljesen nem tudjuk kizárni az életünkből, de több vitamint szedek, gyógygombát és jobban odafigyelek mindan apró jelre. Már biciklivel járok dolgozni nyáron, Gyógyteák, életmódváltás, torna, jóga, agykontroll és hit hogy meggyógyulok, mert a három gyerekemet fel kell nevelnem. Láttak a kórházi ágyon, láttak nagyon rossz állapotban, amikor még ülni sem tudtam kemo után.  Velem voltak ezalatt, elképzelhetetlenül sok segítséget és erőt adtak, ettől nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk. Ne mondd hogy reménytelen. Ne mondd hogy Te nem tudod megtenni mert nincs rá lehetőséged. Mindig mindenre van lehetőségünk. Egyedül tartottam és tartom el a srácokat, az életmódváltás csak az első időben okozott gondot anyagilag. A fejben kell eldönteni és lépni.
Mi segített?

Soha nem felejtem el a műtét után pár nappal ültem az ágyon és sírva fakadtam, mire bejött a nővér és elmesélt egy történetet: egy kolléganőjével történt ez, aki műthetetlen volt, de úgy gondolta hogy a gyerekeiért meg kell gyógyulnia. Életmódot váltott .... és ... meggyógyult. Azóta is jól van - mesélte. Ez adta meg számomra a kezdő lökést, hogy ne engedjem el magam.

Rendkívül szerencsésnek érzem magam. A műtét során-után kiderült milyen sokan szeretnek és milyen sok barátom van, óránként cserélődtek az ágyamnál, ha nagyon rosszul voltam is ott ültek szótlanul és lesték mit segíthetnek. Ez nagy erőt adott nekem. A munkahelyem teljesen megértette a helyzetet, a kemok után 3  nappal már besétáltam 2-4 órára, és amikor elfáradtam hazamentem. Segítettek mind lelkileg, mind megértéssel.


Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?
Sok emberrel beszélgettem ez alatt a kórházban, a környezetemben és úgy érzem kevés segítséget kapunk a gyógyuláshoz. Egyrészt magunkban kell helyre rakni a dolgokat, meg kell birkóznunk a lelkünkkel és a betegségünkkel. Sajnos az orvosok tapasztalatom szerint  elzárkóznak olyan fontos dolgoktól, ami hasznos számunkra és a gyógyulásunkat segítik, ezért ha lehetett bárhol bárkinek segítettem olyan tanácsokkal és segítséggell, amelyeket én is megtapasztaltam. MIndenkinek megvannak a maga problémái, nekem is vannak/voltak, úgy anyagi, mint érzelmi, bármi előfordul. Légy erős! Fontos hogy higgyünk magunkban és segítsünk a testünknek, a lelkünknek meggyógyulni. Mert meg lehet gyógyulni, csak akarni kell...

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások