leukémia (AML)

2016. június 28., kedd, 19:21

A betegségem kezdete
2010. december 13. Új munkám lett! Ami nagy szó volt tekintetve, hogy abban az évben hosszú küzdelem után elment az anyukám, ezzel párhuzamosan a munkámat is elhanyagoltam, ki is rúgtak augusztusban. Jött 3 hónap szívás, munkakeresés, nyelvvizsga-szerzés, hogy mégis csináljak valamit. Ja igen, 27 éves voltam. Azt terveztem, hogy bár új munkahelyem lett, a karácsonyi előkészületek miatt 22-én dolgoznék utoljára, kikunyerálom azt a 2 napot a sütés-főzésre. Merthogy nálunk nagy szó a karácsony, cécó, ünnepi hangulat 1000 fokon. S mivel anyukám volt a fő varázslója ennek - de ő már nem varázsolt -, azt éreztem nekem kell helytállnom, szóval kértem a 2 napot. Nem örültek, de nem tudtak mit tenni. Mondtam, hogy cserébe a két ünnep között megyek, végigdogozom az összes napot. Háhhh, micsoda gesztus...lett volna. December 23-ára lett időpontom gasztroenterológushoz, mert azt éreztem, refluxom van/lesz. A beutalóhoz a háziorvos annyit fűzött, rutinból írt vérvételre is papírt. Gondoltam legyen, hiszen általános iskolában vizsgáltak utoljára.... 0,6 volt a fehérvérsejtem. Refluxom nem volt, micsoda mázli! Az orvos azt mondta, hogy bár nem ért hozzá nagyon, de ő vagy AIDS-re, vagy leukémiára tippelne ezekkel az értékekkel (az apukámmal ültem a szobában...elhihetitek - bár nem volt rá okom - azon izgultam, csak nehogy az AIDS legyen az) s azonnal menjek kórházba. Elmentünk, mert..mert elég határozottnak tűnt. A kórház ügyeletén azt mondták, azonnal felvesznek. Mondtam, hogy kizárt. Két nap múlva karácsony, nekem helyt kell állnom, cécó meg minden. Mondták, hogy rendben, saját felelősségre hazaengednek, de vigyázni kell rám, mint a hímes tojásra, karácsony után pedig menjek vissza, lehetőleg haematológiára. Szenteste, boldog-szomorú család, karácsonyfa, csendeséj. A két ünnep között már csontvelő-mintát vettek (az a csodaszer, amivel elkábítanak elég klassz, én csak abban a pillanatban eszméltem, mikor már bennem volt a tű és húzták ki a mintát) , 8 napot kellett várni az eredményre, így a szilvesztert az apukámmal kettesben töltöttük, vigyázva rám. A doktornő szerint valószínűleg csak egy fertőzés okozza az alacsony fehérvérsejt-számot, merthogy tényleg semmi más tünetem nem volt. Letelt a 8 nap, úgy alakult, hogy a tesóm is jött velünk, erősítésnek. Behívott a doktornő, először csak engem, s annyit mondott, maga sem hitte, de ez bizony leukémia. Annyit kértem, hogy mivel az apukámnál pesszimistább embert nem ismerek, csak szigorúan a tényeket mondja el, s ne bocsátkozzon a lehetséges kimenetek ecsetelésébe. Megtette. Akkor azt mondták, akár az is lehet, hogy miután vége ennek az ámokfutásnak, ugyanolyan normális életet élhetek, mint előtte (előre szaladok a sztoriban, igaza lett!) A kálvária hosszú: AML leukémia, kemoterápia, szteroidok, intenzív osztály először, sugárkezelés, meddőség, őssejt transzplantáció (az öcsi a legnagyobb király-én tőle kaptam!), intenzív osztály másodszor, májgyulladás, cukorbetegség, csípőprotázis, csípőprotézis a másik lábamon is.

Mit tettem a gyógyulásért?
Soha nem voltam beteg. Évi egyszer egy hétre megfáztam, de a coldrex - neocitran kombóval mindig hamar kikeveredtem belőle. Így a kórházról sem volt prekoncepcióm és nem is panaszkodhatom, nagyon vigyáztak rám (valószínűleg azért is, mert "fiatal" voltam...vagyok is, na!). Ahogy kiderült ez az egész, akkor én letettem a voksom az orvosok és a gyógyszerek mellett. S végig parancsra csináltam a kötelező feladatokat: gyógyszert beszed, pihen, vigyáz magára, hagyja hogy macerálják. Baromi nehéz volt, főleg mikor cukros is lettem és inzulint is kellett adni magamnak.  És extrákat is vállaltam. Önszántamból, mert éreztem, hogy fogy az erőm, tornáztam (haha..mondjuk így). A kórház lépcsőjén a reggeli előtt fel-le róttam a köröket. Ha nem láttak, guggoltam és hajolgattam és kitöréseket csináltam. És mikor szobafogságban voltam, akkor is lehetett kitöréseket csinálni, meg karizmot erősíteni. És kicsit csaltam is: amikor tehettem, "kiszöktem" a városba kendővel a fejemen, maszkkal az arcomon, kanüllel a nyakamon amit sál fedett el, úgy néztem ki, mint egy szabadnapos lerobbant nindzsa. De imádtam, hogy azt a kicsi szabadságot, amim maradt, ki tudtam használni. 
És nem nagyon beszélgettem a többi beteggel. Úgy éreztem, engem visszahúzna, nekem most magamra kell figyelnem. Aztán néha megkedveltem valakit, de pechem volt, mert meghaltak. (Nekik is pechük volt.) 
 
Mi segített?
Nem tudom pontosan mi segített.  Valószínűleg leginkább hogy nagyon időben kiderült a leukémia. Még nem voltak a tipikus tünetek sem. A szájfájás, ínyvérzés, ilyenek.  Másrészt az apukám szerint irtó makacs vagyok (most is mosolygok, ha eszembe jut, hogy talán ezért sikerült). Nagyon akartam jól lenni. Azt éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne akarjam. Én akkor leginkább a családom miatt éreztem ezt. Az anyukám után nem halhattam meg ripsz-ropsz egy év múlva, nemár. És mint egy gép, úgy csináltam a dolgokat. Nem gondolkoztam azon, ez most tényleg jó lesz-e nekem, vagy nem. Teljesen elhittem amit a nővérek és a dokik mondtak.  Volt egy nővér (azóta is nagy hálával tartozom neki) akire nagyon megharagudtam, mert még az egész leukémia elején, mikor még csak elkezdtem kapni az első adag kemót (őrület mennyire nem értettem mi történik, mert még a kórházba beköltözés előtt vettünk egy mini hajszárítót, hogy legyen bent, ha hajat mosok. Na persze.) egyik éjjel ahogy bejött ellenőrizni, s látta hogy ébren vagyok, szóba elegyedtünk, s akkor azt mondta, hogy ugye tudom, hogy hamarosan kihullik nekem is a hajam. Mondtam, hogy dehogy, én leszek a kivétel, majd meglátja, s érveltem és makacskodtam és biztos voltam benne, hogy nem lesz igaza.  De elültette a bogarat a fülemben, s onnantól elkezdtem emésztgetni ezt a gondolatot. Így amikor eljött az idő egy hét múlva, egész könnyen ment minden.  Sokat is kérdeztem. Ha eszembe jutott valami, akkor orvost és nővért is faggattam, így mindig el tudtam képzelni, nagyjából mi történik velem, ami megint csak erőt adott.
És célok kellenek mindig. Nagyok és kicsik. És akarat is és persze irtó sok szerencse.
Milyen most az életem, hogy meggyógyultam, miért tartom fontosnak megosztani a történetemet?
Az életem teljesen megváltozott. És ebben az esetben a változás nagyon sok jót hozott, a családomba békét és összetartást. Ha úgy tetszik, a betegség alatt tanultam meg az életről és magamról olyasmiket, amire más korombeli majd hosszú évek múlva jön rá. A korábbi türelmetlenségem lecsillapodott, ami szuper. Sok minden nem zavar, ami korábban zavart. Az értékrendem is megváltozott, sokkal empatikusabb lettem és ha valami bánt, azt megpróbálom azonnal kiadni magamból. Ezt nagyon megtanultam. Az áldozat, amit ezekért fizettem, túl nagy, azt gondolom, de még így is megérte, most azt mondom. Sok kompromisszumot kell persze kötnöm. 

Értékelje

Ha tetszett, ossza meg!

Vissza a történetekhez

Szóljon hozzá!

Hozzászólások